A spinone italiano nagyszerű vadászkutya, kellemes a természete, de a kiállítási körben igencsak megizzaszthatja a hozzá nem értő bírót különleges fajtajegyeivel. Ráadásul még szúrós is…

Minden történetíró igyekszik kedvenc fajtájának távoli múltba nyúló családfát varázsolni, s az ősi származást megfelelő bizonyítékokkal alátámasztani. Így vannak ezzel a spinone italiano barátai is, de esetükben talán valóban ősi múltra visszatekintő fajtáról beszélhetünk, s ezzel most nem a farkaselődökre céloztam.

Senofonte egyik i.e. 500 körüli művében említ durva szőrű vadászkutyákat, melyeket Petronusnak hívtak. Az időszámításunk szerinti első században a filozófus Grazio Falisco, majd később Marziale is jegyzeteiben Vertragus néven hasonló kutyákra utal, melyeket előkelő gazdáik a vad megölésére használtak. Ezek után századokon át nem maradt ránk olyan mû, mely a spinone őseire vonatkozna, a reneszánsz viszont már annál inkább bővelkedik vadászkutyákkal foglalkozó alkotásokban. Dante és Bocaccio is megemlékezik az arisztokrácia által igen kedvelt rövidszőrű vadászkutyáról, a spinonéhoz hasonlító bracco italianóról. A spinone legkorábbi festői megjelenítése Andrea Mantegna tizenötödik századi, szabadtéri jeleneteket ábrázoló munkáin látható. Selincourt 1863-ban kijelenti, hogy a legjobb griffonok Itáliában találhatók, s „A tökéletes vadász” c. munkájában kifejezetten megemlíti a spinonét. Egyesek szerint a segugio-val és a griffon típusú pointerrel történt keresztezés alakította ki a spinonét, míg mások igazi ősi fajtának tekintik, mely görög kereskedôkkel érkezett Itáliába. A XIX. század közepén számos spániel-szetter rokontenyésztés történt Európa szerte, főleg Franciaországban, Olaszországban és Németországban. Több ilyen fajta, például a Barbet, a Griffon de Bresse, a Griffon Korthal és a Griffon Boulet, hasonlít a spinonéra. A Boulet-nak, a Barbet-nek és a Bresse-nek ugyan hosszabb, puhább szőre van, de sajátjuk a spinonéra oly’ jellemző barátságos arckifejezés.

De a lehetséges rokonok helyett lássuk a tényeket: Giuseppe Solaro 1939-ben megalkotott és az ENCI – az olaszországi kennel klub – által 1944-ben kijavított standard előtt öt fajtaleírás is született a spinone italianóról. 1897-ben és 1923-ban a Societa Braccofilia, 1904-ben a kutyás szakíró Angelo Vecchio, 1928-ban maga az Olasz Kennel Klub, majd 1936-ban az akkori fajtaklubbal, a Societa Amici dello Spinone-val együttmûködve a fajta hivatalos történetírói, Adriano Ceresoli, Manlio Matteucci és Paolo Brianzi próbálták minél tökéletesebben megfogalmazni, hogyan is fest az ideális spinone.

A fajta nevében olvasható spinone szó „nagyon szúrósat” jelent, mely egyaránt utalhat a szőr minőségére és arra a vadászterületre, melyen a spinone olyan lelkesen és eredményesen dolgozik. Ez a fajta ugyanis híres arról, hogy képes szembenézni a sűrű, tüskés, szederindás bozóttal is. Ezt a tulajdonságát mindig is nagy becsben tartották vadász gazdái.

Sajnos a második világháborút alig bírta átvészelni a fajta. Hogy mégse tűnjön el nyomtalanul, néhány tenyésztő kénytelen volt más fajtákkal keresztezni a spinonét, például Korthal Griffonnal, drótszőrű német vizslával, bracco italianóval és más kevésbé közeli rokon spániellel és szetterrel. Az 1950-es években azonban megalakult a „La Famiglia dello Spinone” klub, mint az ENCI hivatalos fajtaklubja, s az átgondolt tenyésztői munka következtében ismét egyre jobb lett az állomány minősége, a küllemet és a munkát tekintve egyaránt, s a spinonék sikeresen szerepeltek Európa nagy kiállításain is.

A spinone szilárd felépítésű, robusztus, erőteljes, erős csontozatú, jól izmolt vadászkutya. Felépítése kvadratikus, tehát a testhossz egyenlő a marmagassággal, annál 1–2 centiméterrel lehet hosszabb. A másik fontos arány, hogy a fej hossza a marmagasság 40 százalékát teszi ki. Ez is a fajta egyik különlegessége: ez az arány ugyanis nagyobb, mint általában a többi vizslánál vagy szetternél. Az sem minden fajtánál fordul elő, hogy a pofa és a koponya vonalai széttartanak, s nemcsak az ollós, hanem a harapófogószerű fogzáródás is szabályos. Sokan talán azt is furcsállják, hogy a spinone szeme sárga. Igen, a standard okkersárga íriszt ír elő, mely a szőrszíntől függően lehet kissé sötétebb vagy világosabb. Ha már a színnél tartunk, a szőrzet lehet tiszta fehér, fehér narancs jegyekkel, fehér pettyezett naranccsal, fehér barna jegyekkel (brown roan). A barna kívánatos árnyalatát szerintem a kutyás világban egyedülállóan fogalmazza meg a fajtaleírás: „olyan, mint a kapucinus szerzetes csuhája.” Szakértők szerint ez valamelyest sötétebb, mint a kávé, és valamivel sápadtabb, mint az étcsokoládé. Legtöbbször gesztenyeszínként fordítják, viszont fontos tudni, hogy az olasz nyelvnek nincs annyi szava a színek leírására, mint az angolnak vagy a magyarnak, és ami az olasznak világosabb a „bruno-nál” vagyis a sötét barnánál, az mind „marrone” azaz gesztenyebarna. A nagyon sötét barna szín egyébként nem kívánatos a spinonénál, illetve nem megengedett a tricolor, a tan jegyek és fekete bármely formában vagy kombinációban. A spinone aljszőrzet nélküli, kemény, inkább egyenes szôre 4–6 cm a testen, rövidebb a pofán, a fejen, a füleken, a lábak első felén és a mancsokon. Hosszú, kemény szőr díszíti a szemöldököt és az ajkakat, szempillát, bajuszt és szakállt képezve.

De igazán a spinone hátvonala az, ami egy hozzá nem értő bírót zavarba hozhat: e fajta ugyanis első pillantásra nyerges hátúnak látszik, sőt még egy törés is éktelenkedik valahol a mar után. Hogy is van ez? A mar nem túl domború, írja a standard, a felső vonal két részből tevődik össze: az első majdnem egyenes, a martól lejt a 11. csigolyáig, míg a másik némileg domború, a szilárd és ívelt ágyéki részhez csatlakozik. A far széles, hosszú, jól izmolt és ferde, a vízszintes alatt egy 30–35 fokos szöget alkot. A felső vonal törése egyedülálló a spinonál, hajlékonyságot tesz lehetővé a hát számára, mikor a spinone durva hegyvidéki tájon üget. Az izom támasztéka nélkül a hát gyenge és a lejtés túlhangsúlyozott lehet. Talán csak a hegyi és a mocsári pónikhoz (Fells, New Forest, Exmoor, Dartmoor, Shetland stb.) lehetne hasonlítani a spinonét, melyeknek izmos, rövid hátuk van, széles, igen gömbölyű farral, ami segíti őket a különleges élettérben – mocsár, sűrű hangás, erdő – való mozgásban. Az egyenes retriever hát vagy a lejtős szetter hát igencsak nemkívánatos az ügető spinonenál. A fajta egyik sajátossága, hogy hosszantartó, gyors ügetésre képes.

A kanok magassága 60–70 cm, súlyuk 32–37 kg, míg a szukák 58–65 cm magasak és 28–30 kg nehezek. A spinone italiano természettől fogva társaságkedvelő, barátságos, tanulékony, türelmes. Kiváló vadász minden terepen, fáradhatatlan, bozótosban vagy jéghideg vízben is szívesen dolgozik, s kiváló az apportkészsége is. Hazánkba 2000-ben érkezett a fajta első képviselője, Olaszországból; kíváncsian várjuk mekkora népszerûségre tesz szert, s lesz-e még több spinone italiano Magyarországon.

Eifert Anna